– Minden megváltozik, amikor bekapcsolod a kamerát – fejtegeti Csubrilo Zoltán mestersége rejtelmeit, nem hallgatva el művészi hitvallását sem: – Amikor elkezdesz filmezni, létrejön a varázs, és aki kamera előtt találja magát, az önkéntelenül a jobbik oldalát mutatja.

 

Vagyis elkezd színészkedni – ami számomra kifejezetten zavaró körülmény. Mert én dokumentumfilmes vagyok, aki ösztönétől hajtva igyekszik megörökíteni korunk lenyomatát. Mindazt, ami körülvesz bennünket egyszerű, hétköznapi formájában, mintha nem lenne filmes és nem lenne kamera

***

Akik követik a vajdasági művészeti törekvéseket, talán tudják, hogy riportunk alanya a magyarkanizsai Cinema Filmműhely tagja. Ebből a műhelyből számos alkotás került ki az elmúlt évek során; legutóbb éppen Zoltán egyik alkotása söpört be rangos díjakat.

Az elismerésig, ahogy az lenni szokott, hosszú út vezetett.

 

– Főleg a Duna Tévén néztem filmeket, közöttük sok dokumentumfilmet, aztán a hatásukra az emberek arca mögött meghúzódó történeteket lestem, vagy egy hír hallatán elképzeltem, hogy miként lehetne azt képekkel elmesélni. Ha ilyesmin töröd a fejed, akkor előbb-utóbb persze neked is kedved támad megnyomni a felvevőn a gombot.

 

Az érdeklődés az 1977-ben született fiatalember pályáját is kijelölte: a műszaki középiskola elvégzése után a helyi tévénél helyezkedett el mint operatőr. Napi munkájának elvégzése mellett vagy inkább után folyamatosan keresi a szabad alkotás lehetőségeit is. Ifjúsági videotáborokban szerzett tapasztalatok („az öregektől nagyon sokat lehet tanulni”), végtelen hosszú szalagtekercsek elfogyasztása után megszületett bemutatkozó kisfilmje. Az emlékezetes tiszai ciánszennyezést követő csodát örökítette meg, amikor a halottnak hitt folyóból kikelő tiszavirá-gok rajzottak fel az égre. Nyolcpercesét bátorkodott elküldeni egy szolnoki filmfesztiválra, a zsűri javaslatára pedig azóta is oktatófilmként szerepel magyarországi iskolákban. A filmezést ezek után nem lehetett nem komolyan venni.

 

– Tizenketten alapítottuk meg 2002-ben a Cinemát, részben azért, hogy egy szervezet álljon mögöttünk, amely megvédi a szerzői jogainkat. Ebből a társaságból ma három vagy négy embert tudnék megnevezni, aki rendszeresen dolgozik. Iván Attila, Bicskei Zoltán, ifj. Apczi Jenő és jómagam időről időre jelentkezünk egy-egy alkotással. Tulajdonképpen az egész Vajdaságban mi vagyunk az egyetlenek, akik aktívan filmezünk. Különbözőek vagyunk, eltér az ízlésvilágunk, más filmeket szeretünk, de valamennyien itt élünk és alkotunk Magyarkanizsán.

 

– Szakmai körökben meglehetősen nagy visszhangot keltett a Még oda nem ér az idő… A filmed ráadásul teljes egészében te jegyzed, ami alatt nemcsak azt értem, hogy rendezte Csubrilo Zoltán, hanem te vagy az operatőr is, a világosító, a hangmérnök és a többi szakmunkatárs neve pedig nincs a stáblistán feltüntetve. Gondolom, nem véletlenül.

 

– A támogatások megfeleződése előtt forgatott filmjeinknél valódi stáb állt a rendező rendelkezésére, mindenkinek megvolt a feladata, és mindenki tudta a dolgát. Az jó volt. Ma az anyagiak hiánya miatt egyszemélyes hadseregként, egyedül kell megoldanom a feladatokat. Ez valóban roppant nehéz.

 

– De sikerült megoldanod.

 

– Igen, 2008-ban a Duna Tévé által támogatott Dunaversitas mesterkurzuson vettem részt, akkor készítettem a Még oda nem ér az időt; azt hiszem, mára jóval több lett, mint egyszerű vizsgafilm. Díjakat nyert, bejárta a fél Európát, Magyarországra, Romániába, Lengyelországba, Görögországba és Törökországba is eljutott. Törökországban több mint ezer film közül választották be a legjobb nyolc közé, ami szerintem legalább akkora eredmény, mint megnyerni mondjuk egy magyarországi szemlét. Azóta is sok meghívást kap. Legutóbb Brazíliába, ahova pénzszűkében nem tudok vele tartani, valószínűleg itthonról fogok szurkolni a sikeréért. Tényleg nem a piros szőnyeg meg a reflektorfény fog hiányozni, de ilyen helyeken nagyon sok alkotóval el lehet beszélgetni, ami komoly tapasztalatszerzési lehetőség. Meg hát a filmek: egy fesztiválon zsinórban megnézek 50 vagy 60 alkotást, aztán valami mindig megmarad bennem. Másoktól merítek ihletet, de nem másolok és magamat sem ismétlem. Szükségem van az ilyen impulzusokra.

 

– Talán itt az ideje rákérdezni, hogy ha egy vajdasági fiatal kedvet érez ahhoz, hogy kamerát ragadjon, akkor milyenek a lehetőségei?

 

– Rosszak. Elég, ha csak a technikai háttérről beszélek, mert egy valamirevaló kamera 2500–3000 eurónál kezdődik. Aztán persze ezen a masinán tudni is kell minden kallantyút beállítani, és akkor még hol van a filmezési alapok elsajátítása. A filmezés a legtöbb ember részéről komoly áldozatot igényel, idő- és pénzigényes, támogatásokat meg jobbára az kap, már amikor kap, aki letett valamit az asztalra. Ugyanakkor – ezt fontos kiemelnem – jó filmet tulajdonképpen bármilyen régi típusú kamerával is lehet készíteni. Még egy mobiltelefon felvevőjével is tudunk olyan képsorokat rögzíteni, amelyek gondolatébresztők, lekötik a néző figyelmét. Gondoljunk a fényképezőgépek példájára: meggyőződésem, hogy több jó kép készült a digitális technika elterjedése előtt, amikor nem lehetett törölni, és ebből kifolyólag jobban megbecsültük azt a 36 filmkockát. A jó mozgófilm sikere sem a felszerelésen múlik tehát, hanem annak az embernek az érzékenységén és kitartásán, aki a kamerát működteti. Ezt magam is megtapasztaltam, amikor Ilonka néni mindennapjairól forgattam.

 

– Hogyan került sor az idős nénivel való együttműködésre.

 

– Feltett szándékom volt, hogy Kanizsa szélén, a Szúnyogfaluban készítsek filmet. Az ott élő emberek életéről. Nézelődtem a helyszínen, kerestem a kapcsolatokat, a témákat, Ilonka néni pedig kiterelte a libákat. Szóba elegyedtünk, húsz perc sem telt bele, és mindent tudtam a múltjáról, a bánatairól, hogy a férje halála óta magányosan él. Láttam, megbízik bennem, és valóban nem volt ellenére, hogy filmet készítsek róla. Ettől kezdve munka után egy álló éven át minden délután kilátogattam hozzá a kamerámmal.

 

– Egy éven át?! A filmed mindössze 25 perces!

 

– Ismered azt, amikor a szobrászt megkérdezik, hogy miként sikerült ilyen szépre az alkotása? Azt válaszolja, hogy vettem egy nagy kőtömböt és lefaragtam róla a fölösleget. Valami hasonlóra törekszem én is, amikor elkészítek negyven vagy ötven órányi filmanyagot, majd kivágok mindent, amire nincsen szükségem.

 

Ahhoz is sok türelem kell, hogy az alanyt, ez esetben Ilonka nénit, szoktassam a kamerához, hogy ne akarjon többet mutatni magából, amikor be van kapcsolva. Aztán az apró jelenetek: amikor a nénike belép a fészerbe, és a lába mellett kirepül egy tyúk – gondolod, hogy egyszer lépett be oda, és ez a jónak mondott képsor létrejött? Nem egyszer, hanem nagyon sokszor kellett a jelenetet felvenni.

 

Volt olyan is, hogy egyszerűen nem volt megfelelő a pillanat a filmezéshez, ilyenkor beszélgettünk. Ilonka néni magányosan él, ha a családja éppen nincs nála látogatóban, akkor nincs is kivel beszélgetnie. Beszélgetett hát velem. Tényleg nem zavarta a jelenlétem, és végül odáig jutott a dolog, hogy a rendezést is kezdte átvenni. Most kapcsold be a kamerát, most erről vegyél, most arról… Én meg hallgattam rá. Ez az egyetértés, azt hiszem, átjön a filmen.

 

– Mikor ér oda az idő ebbe az „isten háta mögötti világba”, ahogyan az egyik filmismertetőben jellemzik a települést?

 

– Attól függ, honnan nézed. Ha a villamosból, ami naponta kétszer elsuhan Szúnyogfalu mellett, akkor úgy tűnik, hogy minden változik. Ha a nénike szemszögéből nézed a dolgokat, akkor az idő szinte meg sem mozdul. Ezt a dolgot az idővel egyébként nem én találtam ki, ő mondja ki, amikor a halandóságról, a magányról beszél. Senki sem bújhat elevenen a föld alá, vinni kell a terheket, az emlékeket, amíg el nem jön az idő. Ilonka néni személy szerint úgy tartja, hogy sok időt kapott az élettől. És ezt meg kell becsülni. Egész nap tesz-vesz, csirkéket nevel, a tyúkok alól összeszedi a tojásokat, aztán eladja őket. A kapott pénzen almát vesz a piacon. Ünnepnapon kalácsot készít. A munka a válasz, azt hiszem. Ezeknek az apró rituáléknak az elvégzése görgeti előre az életét. Közben persze az is kiderül, hogy gyalázatosan kevés pénzből kell megélnie. Ő mégis, én legalábbis így láttam, jól érzi magát. A családja révén beköltözhetne a városba, de ő szeret Szúnyogfaluban élni. Szereti az ottani egyszerű életet, ezért inkább marad.

 

– Egy kritikusod kiemeli, hogy „Csubrilo Zoltán valami olyasmit fedezett fel, ami már letűnőfélben van a mai kelet-európai falvakról szóló filmekben: szemlélni a haldokló világot a nosztalgia, a veszteség és a sajnálat egyetlen parányi jele nélkül.” Belőled fakad az érzelmi távolságtartás, vagy erre is törekedni kell?

 

– Törekedni kell rá, és néha bizony nehéz megvalósítani. Mert ha egyszer megkóstolod az almás kalácsot, akkor számodra más ízűvé válik az egész történet! Egy pillanat alatt túlságosan is közel kerülsz hozzá.

 

– Mellőzzük néhány kérdés erejéig a filmvilágot. Különösen fiatalabb olvasóinkat érdekelheti, hogyan s miként éled meg a szombat esti lázat, amelynek hangulatát magad is fokozni igyekszel. Nekem az tűnt fel, hogy többször is munkának tartod azt, amikor – modern kifejezéssel éve – zenét szolgáltatsz a környék, sőt talán az ország egyik legnépszerűbb diszkójában. DJ Csucsu pusztán a megélhetés miatt játssza el a lemezlovas szerepét?

 

– Dehogy, a zene mindig nagyon fontos volt a számomra. A hobbi azonban idővel megélhetéssé vált. Szükségem van a pénzre, de csak akkor tudom megkeresni, ha szívből játszok a közönségnek. A zentai Baliban minden hétvégén fellépek, ez már nyolc éve része az életemnek.

 

Korán kerültem egyébként kapcsolatba a keverőpulttal, a nagymamámnak köszönhetően. Ő volt a takarítónő a kanizsai diszkóban, én meg gyakran vele tartottam rágógumit spaklizni a parkettről. Ilyenkor a disc-jockey fiúktól mindig kaptam néhány kazettát, ezzel igazából a nagymamának akartak kedveskedni, hogy tovább maradhassanak a stúdiójukban. Hallgattam ezt a zenét, később már a környékbeli és magyarországi diszkókban magam is felléptem. De a Bali a lemezlovas karrieremben a csúcs. Mindig is nagy élményt jelentett számomra az, hogy egyetlen személy ekkora hatással lehet ezer, meg ezerötszáz ember hangulatára. Nem lehet rossz napom, vagyis akármilyen a hangulatom, túl kell tennem magam rajta, mert ha elhagyom magam, akkor a hangulat sem lehet jó. De ennyi év tapasztalattal, azt hiszem, általában sikerül megoldanom.

 

– Ennyi év alatt alaposan megismerhetted a szórakozó közönség szokásait is.

 

– Valóban, több generáció váltotta egymást a parketten azóta, hogy én zenélek. Van, akinek ma már a gyerekei járnak diszkóba. És nem sok jót mondhatok el úgy általában a mai generációkról, mert az igénytelenség minden téren egyre inkább jelen van. A zenében is, de diszkón kívül ezt látom a tanuláshoz, meg a munkához való viszonyulásban. Vagy nézzük a szakmát: ma már bárkiből lehet DJ, legalábbis sokan azt hiszik, hogy elég egy hangzatos nevet választaniuk maguknak. Pedig itt is sok munka, rengeteg gyakorlás kell ahhoz, hogy jó legyél. De nem szólok bele mások életébe, engem azért fizetnek, hogy szórakoztassak, és igyekszem megfelelni az elvárásoknak

 

– Tessék, már megint tetten érhetjük a távolságtartást. Pedig dokumentumfilmesként az ember azt hinné, biztosan kifejlődött benned valamiféle szociális együttérzés a környezetedben élők iránt.

 

– Az azért néha ott motoszkál az ember fejében, hogy amikor bemutatok egy emberi sorsot, akkor talán változtatni is tudok rajta. Vegyük például a legújabb, még be sem mutatott filmemet, a Gettó sort. A főszereplő feltett szándéka, hogy egy napon elismert rappsztár váljék belőle. El tudom képzelni, hogy a filmem alapján majd valakinek feltűnik ez a fiatalember. Ha nem is föltétlenül a zenei hallása miatt, de a dalszövegei meg sok minden egyéb miatt kiderül, hogy értékes emberről van szó. És ha a filmnek köszönhetően valaki felkarolja vagy egyszerűen csak jobban odafigyelnek majd rá az emberek, és ezáltal kap egy esélyt, akkor azt hiszem, az már igazán nagy valami.

 

***

(A Gettó sort a magyarkanizsai Művészetek Háza mozitermében tekinthetik meg az érdeklődők február 26-án, Csubrilo Zoltán tudomása szerint a Cinema Filmműhely tagjainak alkotásait pedig a közeljövőben a Pannon Televízió, illetve a Vajdasági Televízió kettes csatornája tűzi műsorára.)