Pálfi Ervinnel, a Szabadkai Népszínház tagjával nem létező vajdasági sztárságról,  valamint egyéb ellentmondásokról 

 

– A minap egy rólad készült portréfilmet tekinthettél meg a szabadkai Lifka moziban. Milyennek láttad magad?

 

– Néztem a filmet és világosan láttam, hogy miként akadályozza meg bennem az önkontroll, hogy átlépjem a határt, amin túl már a magánszférám van. Nem mondom el a kamerának azokat a legbensőbb dolgaimat, amikről az ember csak a legközelebbi családtagoknak, barátoknak, a szeretőnek beszél. Ugyanakkor persze megpróbálsz valami érdekes momentumot is megemlíteni, valami újat, hogy ne legyen az egész olyan nagyon közhelyes.

 

– Mikor érzed magad közhelyesnek?

 

– Amikor a munkámról kell beszélnem, hogy miként zajlik egy-egy próbafolyamat, milyen együtt dolgozni az adott rendezővel, hogyan érintett, amikor meghívtak egy fesztiválra, és milyen érzésekkel vettem át valamelyik díjat.

 

– Örülök, hogy így gondolod, mert engem a síró vagy nevető maszk mögött megbúvó ember érdekel. Ugyanakkor: mennyire választható el egymástól Pálfi Ervin és az éppen aktuális szerep, amibe belebújtál?

 

– Én talán én vagyok, ebből kifolyólag minden szerepem rajtam keresztül folyik át. Az én gesztusaim, az én hangom, az én karizmaim, gyomrom és lábujjkörmöm működik a színpadon. Lehet rajtam smink és paróka, de alattuk én vagyok. Ebből adódik az, hogy vannak szerepek, amelyek közel állnak hozzám, és vannak, amelyek nem.

 

– Mi választja el nálad a közelt a távoltól?

 

– Talán az, hogy én meglehetősen introvertált személy vagyok. Magamba forduló. Nehezen tudok feloldódni számomra ismeretlen társaságban vagy a jellememnek nem megfelelő szerepben. Ilyen helyzetbe kerülve nagyon keményen meg kell dolgoznom azért, hogy az azonosulás megtörténjen. Olyan ez, mintha én lennék a papírlap, a szerepek meg sok-sok tubus tempera, amik engem befestenek. Végül több vagy kevesebb munka árán, de a kettő eggyé válik – a papírlapot és a festéket már nem igazán lehet külön nézni. Azt hiszem, valahogy így tudnám ezt az állapotot lefesteni.

 

– Magánemberként sem lehet mindegy, hogy mi fest be és milyenre, hiszen bizonyos számú szerep határozza meg a karriered, végső soron az életed. Úgy sejtem, hangulatában is, lévén bizonyára másként látod a világot, ha álló nap koldus voltál, és megint másként, ha királyfi.

 

– Nem is lehet ezt másképpen elfogadni, csak úgy, ha mindig jól érzem magam a bőrömben. A munkámban egyébként is majdnem mindennek a szeretet a kulcsa. Ha szeretni tudom a figurát, akit megformálok, akkor nagy valószínűséggel átmegy az alakításom azon a sorompón, ami elválaszt a nézőtértől. Ha viszont nem élvezem azt, hogy az autista férfit el tudom játszani, akkor baj van.

 

– Nagyon szerethetted az említett figurát, hiszen többé-kevésbé egybehangzó vélemények szerint megrázó hitelességgel keltetted életre a színpadon. Ennek az azonosulásnak a létrejöttéhez az éned olyan mélységeit kellett feltárnod, amikről eddig esetleg nem is tudtál? Megkerested magadban azt, ami rokon az autistával?

 

– Hogy Lovasi Andrást idézzem: „Nem járok meg mélységeket, a mélység nekem nem mámor.” Nem tudok a mélységekről, csak arról, hogy komoly kutatómunka folyik onnantól kezdve, hogy megkapom a szerepemet. Elolvasom a szövegkönyvet, behunyom a szemem, és máris van egy képem arról, miként nézhet ki a figura. Mint amikor egy könyvet olvasol, és tudni véled, hogy a szereplőnek mély a hangja, fehér a ruhája. Bevallom, ilyenkor tökéletesnek tűnik az a kép, amit a fantáziám diktál. De az első próbán, amikor fölkerülök a színpadra, megtapasztalom, hogy milyen messze vagyok még a céltól. Ekkor kezdek el keresgélni, kutatom az utat, hogy mégis hogyan kerülhetnék közelebb hozzá. A keresésben pedig millió tényező akadályoz. A szégyenérzet, amiért ismét egy új szerepkörben kell megnyílnom, egy díszlet, ami csak félig van készen vagy a villanykályha zúgása. Aztán ezeket a tényezőket kikapcsolod, és könnyebben azonosulsz nemcsak a szerepeddel, hanem azzal a helyzettel is, hogy a Mladost csipkegyár fűtetlen próbatermében kell a rendező utasításaira összpontosítanod. Én 15 fokban picire összehúzom magam, és ha azt kérdezik tőlem, hogy „szeretsz?”, akkor könnyen azt gondolom, hogy „hát persze”. Nehéz ilyenkor őszintén átélni az érzelmeket.

 

– Mit tudsz az újjáépülő Szabadkai Népszínházról?

 

– A színházunkkal kapcsolatos döntések nem tőlünk, hanem a politikumtól függenek; úgy tudom azonban, elhangzottak olyan ígéretek, hogy néhány éven belül ismét birtokba vehetjük a színházunkat. Kíváncsiak vagyunk, természetesen, de bevallom, én félek is ettől a naptól.

 

Attól tartok, hogy egy steril környezetbe fogunk belépni, ahol csak a festékszagot érezni, azt viszont nem, hogy itt már megtörtént rengeteg jó és rossz dolog. Nekünk kell majd belakni a helyet, és ehhez rengeteg munka, továbbá számos berúgás és kijózanodás, összeveszés és kibékülés kellhet. Nem könnyű feladat.

 

Tartok attól is, hogy túl lesz méretezve az új színház. Szabadkán eddig megvolt a kellő számú magyar közönség, akiknek köszönhetően estéről estére megtelt a nézőterem – de egy ekkora épületet ki fog megtölteni?! Márpedig ha nincs telt ház, akkor sem a színész, sem pedig a néző nem érzi jól magát. Elkezd feszengeni, nem reagál olyan természetesen, mint egyébként tenné – amit persze mi megérzünk, és ők viszont. Nem jön létre a miliő, amiben működni tud az előadás.

 

– Ekkora hatással van rátok az, ami a nézőtéren történik?

 

– Persze, hiszen ez egy kölcsönhatás, amiben mindenkinek megvan a szerepe. Az a legjobb, amikor bevezényelnek egy osztályt, és észreveszem, hogy sikerült lekötni a figyelmüket. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy most megérezték, történt valami a színpadon. De ha nem történik meg ez a csoda, az valóságos rémálom tud lenni a színész számára. Egyszer magyarországi politikusok néztek be az egyik darabunkra, és sokkal rosszabbak voltak a diákoknál. Hangosan magyaráztak egymásnak, valamint a mobiltelefonjukkal játszottak. A legtöbbször persze nem ez a helyzet; a közönség azért jár színházba, hogy élvezze az előadást.

 

– Többet számít a taps, mint a kritikusok elismerése?

 

– Én mindig azt kívánom, hogy a kettő egyszerre történjen meg; ami két-három évadonként egyszer elő is fordul. Ilyen siker volt emlékeim szerint például a Záróra, a Szomorú vasárnap és a Gézagyerek.

 

– Ezek a darabok egyben személyes sikereidnek is mérföldkövei. A Szomorú vasárnap Seress Rezsőjének, illetve a Gézagyerek címszereplőjének megformálásáért a délvidéki színjátszás legrangosabbnak tartott díját, a Pataki-gyűrűt két egymást követő évadban is kiérdemelted.

 

– Élvezem a sikert, hiszen attól kezdve, hogy színészettel foglalkozom, kirakatban vagyok, és én vállalom a kirakat-lét következményeit. Tisztában vagyok azonban ennek a létezésnek a veszélyeivel is, és gyakran érzem azt, hogy de jó lenne visszavonulni egy csendes odúba. Ezt egyszer így fogalmaztam meg: azt akarom, hogy foglalkozzanak velem, és azt sem akarom, hogy foglalkozzanak velem. Ez az örök Murphy: vagy büdös, vagy huzat van. Ilyen belső ellentmondások között élem meg a mindennapjaimat. Ha nem beszélnek rólam, akkor az a baj, ha beszélnek rólam, akkor az a baj. De igazából nem baj egyik sem, csak attól félek, hogy a nyilvános szereplések miatt előbb-utóbb céltábla válik belőlem.

 

– A kollégák vagy a közönség megítélésétől tartasz?

 

– Mindenki gondolhatja azt, hogy már a csapból is a Pálfi folyik, látni sem bírom az arcát. Nem csak ő létezik a világon! És ez tényleg így van; az elmúlt két évben sok minden rólam szólt, de nyilvánvaló, hogy nem lesz mindig így. Majd elér a hullámvölgy, amire már most szeretnék, de úgysem tudok felkészülni. A mi szakmánkban ugyanis minden egyes új szerepnek a semmiből kell nekifutni, a nulláról kell a munkát újrakezdeni. És semmilyen korábbi díj nem jelent garanciát arra vonatkozóan, hogy az elkövetkező 15 évben minden darabom így össze fog állni. Az a szomorú helyzet, hogy bármikor becsődölhetek.

 

– Véleményed szerint lehet vajdasági magyar színészből ünnepelt sztár?

 

– Nem hiszem, hogy nálunk ez megtörténhet. Nem így van beállítva a társadalmi rendszerünk, nem erről szól a közösségünk, és e közösség tagjaként én magam sem tartom fontosnak a sztárolást.

 

– Sok tehetséges vajdasági fiatal, ha már itthon nem emelkedhetett a csillagokig, megkereste magának azt a közeget, ahol esélye lehet szárnyalni. Általában valamelyik magyarországi társulatnál.

 

– Ez az, ami szerintem mindenkinek a magánügye. Súlyos dolognak tartom mások fölött ítélkezni, mivel szinte sohasem tudhatjuk mások döntésének a valódi kiváltó okát. Néha még a magunkét sem ismerjük. Én például nagyon jól érzem magam Szabadkán, és Palicson is, ahol a jegyesemmel (Gál Elvira, a szabadkai Gyermekszínház tagja – F. T. megj.) élek. Tényleg nincs mehetnékem Vajdaságból, ahol érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok. Arra pedig, hogy „mi lenne, ha…?”, csak akkor fogok tudni válaszolni, ha kapok egy konkrét felkérést valamelyik külföldi társulattól. Vagy akkor, ha egyszer majd szűknek találom az itthoni terepet, és úgy érzem, ha maradok, bekattanok. Amíg nem élek meg ilyesmit, addig csak fantáziálás mindaz, amit a menésről vagy maradásról gondolok.

 

– Mi lenne helyett mi az, amit jelenleg is biztosan állítasz?

 

– Nem győzöm hangsúlyozni: számomra mindennél fontosabb, hogy szeretni tudjam a munkám és az embereket, akik nap mint nap körülvesznek. Huszonkilenc és fél évemmel én vagyok a csapat legfiatalabb tagja, de a többiek sem sokkal idősebbek – ebből kifolyólag gyakran együtt focizunk, korcsolyázunk és kártyázunk. Ráadásul amióta 2003-ban Szőke Attilával mi ketten ide kerültünk, nem lett újabb tag felvéve a Magyar Társulatba. Így aztán a játékunk is nagyon összeszokott, a színpadon mindig pontosan tudom, hogy kitől mire számíthatok.

 

Jelenleg Nagypál Gábor rendezésében egy kortárs román szerző szövege alapján készült darabot próbálunk. Mindössze néhány nap maradt hátra a Lápon bemutatójáig, én viszont csak nemrég kezdtem úgy érezni, hogy össze fog állni a darab. Mégsem aggódtam, mert jót dolgoztam, még akkor is, amikor úgy tűnt, hogy csak lassan haladok előre. Az a helyzet, hogy ilyen hangulatban már nem érzed olyan életbevágóan fontosnak, hogy milyen lesz a végeredmény. Egyszerűen csak örömmel végzed a dolgodat.