Kamionsofőr, és nő. Ki látott még ilyet? Az alábbi beszélgetésből kiderül, hogy nem sokan. Akik mégis, azok általában igencsak meghökkennek, ha hölgyet látnak egy 24 tonnás pótkocsit vontató országúti cirkáló volánjánál.

 

Rus Katarina személy szerint semmi különöset nem talál hivatásában – azt mondja, a családi 101-est nehezebb irányítani, mint modern teherautóját.

 

Sava és Erzsébet lánya természetesnek veszi továbbá, hogy folyékonyan beszél szerbül és magyarul, de a szülőknek meghatározó szerep jutott egy szem lányuk pályaválasztásában is.

 

– Apu annak idején személyi sofőr volt, később egy kombival próbálta megkeresni a családnak a mindennapi betevőt. Kislány koromban nekem az volt a legnagyobb élmény, ha vele tarthattam valamelyik útján. Nem emlékszem, hogy ilyenkor sokat beszélgettünk volna, arra azonban igen, hogy akármilyen fáradt voltam, a szemem nem hunytam le soha. Mert akkor esetleg lemaradok valamiről: egy fa, egy mező, a falvak, egy éppen leszálló madár látványa a világot jelentette számomra. Imádtam úton lenni – idézi fel Katarina az első országúti élményeket, amelyek önmagukban persze még nem voltak elegendők ahhoz, hogy elvezessék leendőbeli szakmájához.

 

– Előfordult, hogy nem tarthattam apuval, és mivel anyukám is dolgozott, nekem kellett helyettük is helytállni. Kaszáltam a herét, teheneket meg bikákat tartottunk, és ezeket az állatokat is sokszor én gondoztam, egyedül. Megtanultam szántani, vetni is, és nem szégyelltem a faluközponton áthajtani a szénás kocsival, pedig láttam, hogy az osztálytársaim elfordítják a fejüket. Ma azt mondják, „Helló, Kata, hogy vagy?” – tetszik nekik, amit csinálok, pedig én nem változtam. Mindig elvégeztem, amit kellett. De az igazi élményt akkor is az utak jelentették, és számomra egyértelmű volt, hogy mi lesz belőlem. Több kisautóm volt otthon, mint babám. Én nem véletlenül iratkoztam be Törökkanizsán a közlekedési középiskolába.

 

– Senki sem emlékeztetett arra, hogy te azért mégiscsak szoknyát hordasz?

 

– Szoknyát még a ballagásra sem akartam felvenni, a szüleim pedig tudták, hogy ha fodrászt próbálnak belőlem faragni, akkor abból nem sok haszna lesz a horgosi nőknek. Hagyták, hogy menjek a saját fejem után. A nagymamám volt az, aki tiltakozott a pályaválasztásom miatt, de amikor levizsgáztam, akkor ő volt az első, aki virággal köszöntött.

 

– Ettől kezdve, mondhatni, virágszirmokon lépkedtél?

 

– Évekig a horgosi Higlóban meg a Vitaminban dolgoztam, és miközben a fagyasztott zöldséget szortíroztam, próbáltam bejutni valamelyik árufuvarozással foglalkozó céghez. Nem sok sikerrel. De neked nincs gyakorlatod, mindig ezt mondták. De lány is vagy. Hoppá! Volt, aki lecsapta a telefont, mert rossz viccnek vélte a jelentkezésem. Aztán kétezerhat hatodik hó hatodikán beteljesült az álmom, és munkába álltam a kanizsai Pannonia Coop vállalatnál. Néhányszor elkísértem tapasztalatot gyűjteni az egyik kollégámat, aztán már magam vettem kézbe a volánt.

 

– És kezdetét vette egy kalandokban gazdag, izgalmas élet.

 

– Tévedés azt hinni, hogy a kamionosok élete csupa kaland. Folyton csak az autópályát látjuk, a vámon várakozunk, meg ki- és berakodunk. Erről egyébként bárki meggyőződhet, ha kipróbál egy kamionos szimulátort, amilyent én is játszok otthon a számítógépen. Mert mondanom sem kell, hogy számomra a szabad idő is gyakran kamionozásból áll. Váltok, tájékozódok, próbálom beosztani a pénzem, egyezkedek a rendőrrel, indexelek és mindeközben igyekszem egyre jobb kamiont szerezni. Elég lassan haladok előre, mert ritkán vagyok otthon, nem sok idő jut a fejlődésre.

 

– És a való világban mit hajtasz?

 

– A Fehér angyal egy 420 lóerős, Euro 5-ös besorolású Scania. Ez az ötödik teherautóm, amióta munkába álltam, és az eddigi legjobb. Nem automata váltós, szerencsére, mert azt ki nem állhatom. Szeretem kézben tartani a dolgokat, egy kamion fülkéjéből pedig mindent átlátok. Pontosan tudom, hogy melyik kanyarban mi vár rám.

 

– A megállapítás, miszerint bizonyára az életben is igyekszel kézben tartani a sorsod, magától adódik… De tényleg: sosem siklott ki az egyenesből az életed?

 

– Jegyben jártam egy fiúval, ám ő végül elhagyott. Ez még a kamionozás előtt volt, és annyira megviselt az eset, hogy azt mondom: sose jobbkor nem kezdhettem volna új életet. Mert nőként szerintem ezt a munkát nem nagyon lehet úgy végezni, hogy valaki otthon vár, és ezt a valakit olykor csak hétvégén látod, néha meg akkor se. Énnekem most a hajtás jelent mindent, de tudom, ha egy napon majd családot akarok, akkor le kell mondanom erről az életformáról. Aki nincs benne, az el sem tudja képzelni, milyen az, folyton úton lenni, egyedül a végtelen utakon.

 

– Úgy hírlik, a szakmabeli férfiak mindig feltalálják magukat magányos óráikban.

 

– A legtöbben nehezen viselik a távollétet a családtól, útszéli örömök helyett főként az jár az eszükben, hogy mikor keverednek végre haza legalább néhány órára. Persze ez a hiedelem, amire céloztál, az én életemet is megkeseríti. Vagyis keserítené, ha hagynám. Szerencsére idejében figyelmeztettek, ha kamionozni fogok, ne csodálkozzak, ha az emberek nagyobb kurvát csinálnak belőlem, mint amekkorát valaha láttak. Helló! A férfiaknál még a falusi öregasszonyok sem nagyobb pletykások.

 

– A kamionos filmekből az jön le, hogy a szakmán belül óriási az összetartás, CB-rádión folytonos a kapcsolat, dőlnek a viccek, és ha kell, perceken belül érkezik az erősítés…

 

– Sok minden nem úgy van az utakon, mint a filmekben, de az igaz, hogy a legtöbbször számíthatok a kollégákra. Én nem szégyellem megkérdezni, ha valamit nem tudok, amikor pedig egyedül kell valahol kipakolnom, akkor segítenek, ritkán kell őket kétszer kérnem. Persze ez nem jelenti azt, hogy adott esetben nem kell ugyanazt a feladatot teljesítenem, mint a cég bármelyik alkalmazottjának.

 

– Volt olyan, hogy nehezedre esett valamit elvállalni?

 

– Amikor Kosovóba küldtek egy fuvarral, 2006-ban vagy 2007-ben, akkor előzőleg annyi rémtörténetet hallottam, hogy végül már kértem, osszanak be mellém egy kísérőt. De azt mondták a vállalatban, hogy nem lehet kivételt tenni. Jól van, gondoltam, majd csak lesz valahogy. Híradót azért nem néztem az indulás előtti napokban. Aztán nekivágtam, Kosovska Mitrovicán vámoltam, Prištinában kirakodtam, és az emberek mindenhol nagyon előzékenyek, tisztességesek voltak velem. Végül már azon sem csodálkoztam, amikor egy albán rendőr feleségül akart venni. Majd a következő fuvarig meggondolom, mondtam neki.

 

– És egy hétköznapi, tipikusnak mondható utadnak milyen érzéssel vágsz neki?

 

– Általában örülök, ha olyan helyre küldenek, ahol még nem jártam. Gondolj bele, Horgosról hetente eljutni Németországba, Franciaországba vagy Amszterdamba, Prágába… Azért ez nem semmi. Én legalábbis korábban sohasem jártam ilyen helyeken, és ez élményt jelent akkor is, ha a ki- és berakók messze a városközponttól, mindenféle ipari telepeken vannak. Néha persze, amíg a vámra várok, alkalom adódik egy kis városnézésre. Ezek felejthetetlen pillanatok, de általában csak az út van, meg a kilométerek. Szigorú szabályok vannak érvényben, amelyeket be kell tartani. Négy és fél óra vezetés után például kötelező 45 percet pihenni, csak aztán jöhet az újabb nekifutás. Nagyon fontos, hogy regula legyél a lapokkal.

 

– ???

 

– A sebességet, a megtett utat és a pihenők időtartamát egy papíron rögzíti a tachográf, és ha valami nincs rendben, azért komoly büntetés jár. A szabályok sem engedik, a balesetek miatt is látom, hogy nem szabad rohanni, a jó sofőrnek mégis mindenhova időben oda kell érnie, akkor is, ha a határon hét órát várakozol, vagy például Franciaországban kiderül, hogy állami ünnepnap van, amikor a kamionosoknak nem szabad hajtani.

 

– Nőnek, férfinak ezek a kilométerek, az üres órák bizonyára egyformán végtelenül hosszúnak tűnnek.

 

– Igen, és haladni is csak egyféleképpen lehet, legyen szó nőről vagy férfiról: talpraesetten, rámenősen. Mindenki igyekszik feltalálni magát úgy, ahogy tudja. Ha valahova be kell sorakozni, akkor persze hogy megvillantom a női mosolyomat, ami mondjuk egy török kollégára mindig hatással van: „Go, Lady!” – mondják ilyenkor, én meg köszönöm, megyek. Mi százalékra dolgozunk, szóval mindenképpen haladni kell.

 

– És kellőképpen lehet előrehaladni a kamionos szakmában ahhoz, hogy kifizetődjenek az életmóddal járó nélkülözések? Apropó: egy férfiakra szabott világban mi mindennel kell nő létedre megküzdened?

 

– Ami a dolog anyagi részét illeti, most megengedhetek magamnak olyan luxuscikkeket, mondjuk egy laptopot, amire a régi munkahelyeimen dolgozva nem tudtam volna félretenni. Ezért szingliként azt mondom, megéri. Egyébként meg igyekszem elviselhetővé tenni az otthon hiányát. Ragaszkodom a napi fürdéshez, ezért mindig velem van egy lavór, meg a gázrezsó, amin vizet melegítek. A rezsón szoktam magamnak ebédet is készíteni. Néha csak rántottát vagy levest, néha komolyabb ételt… A hozzávalókat boltban veszem meg, mert az a kép sem igaz, hogy a kamionsofőrök folyton fogadókban mulatnak, nagyokat esznek meg isznak. Lehet, hogy a régi öregek így éltek, de a mai világban ezt kevesen engedhetik meg maguknak. A kamionom az én házam, a hét nagy részét a kabinban töltöm, és persze hogy a sajátomnak érzem. Munkát soha nem szoktam visszautasítani, sőt inkább még egy pluszfuvart is bevállalok, csak nehogy valaki elvigye az én „angyalomat”. Beleborzadok, ha elképzelem, hogy piszkos nadrágban belefekszenek az ágyamba… Mert a Fehér angyal női kamion, és ez látszik minden részletében. Ezért plüssállatok, hajbalzsamok, rúzsok vannak a kabinban. A vámosnak mindig mondom, ne pironkodjon, ha itt gatya helyett bugyit talál, meg tisztasági betétet. Egy nő ilyeneket használ, és szerintem ez így természetes.

 

– A plüssállatok már önmagukban is elég szokatlanok, tudjuk azonban, hogy a legtöbb sofőr igyekszik egyedivé tenni a munkahelyét.

 

– Az anyósülés alá beépítettem egy 100 wattos mélynyomót. Fontos, hogy a zene tisztán szóljon. Könnyű rockzenét hallgatok, AC/DC-t és hasonlókat. Szeretem a tábláimat is. A fiúktól kaptam egyet, azóta én vagyok Az országutak Katája. Büszke vagyok rá, csak nehéz a szerb kollégáknak lefordítani, hogy miért vagyok én „kataja”. Van domborzati viszonyokra figyelmeztető táblám is „Vigyázat, óriási mellek!” felirattal, és „Sexi Girl” táblám is. Ez utóbbit ugyan már nem használom, mert láttam, hogy a fiúknál is egyre több a Sexi Boy. Így már nem poén a poén.

 

– Elég provokatív üzeneteket hordozol a kirakatban. Így aztán nem csoda, ha szájára vesz a falu…

 

– Sajnálom, de humor nélkül nehezen boldogulnék ebben a szakmában. Egyszerűen túlságosan mellbevágó a legtöbb embernek az a tény, hogy egy nő ül a volánnál. Sorolhatnám a példákat…

 

– Kérlek, Kata, sorolj fel néhányat.

 

– Horvátországban egy ellenőrzés alkalmával a rendőr kiszállíttatott a kamionból, hogy a nagy helyszínelős fényképezőgépével fotókat készítsen rólam, mert meg kell mutatnia engem a kollégáknak. A kamion előtt kellett pózolnom, végül már mondtam, hogy nem divatbemutató ez, helló!, vége a műsornak. Élvezem azokat a helyzeteket, amikor például a belgrádi csúcsforgalomban dudálnak, anyáznak, amiért szerintük feltartom a forgalmat, aztán amikor mellém érnek és meglátnak, nemcsak káromkodni, de nyelni sem nagyon tudnak. Egyszer pedig, amikor egy volt osztálytársam, aki történetesen fekete bőrű, elkísért egy szarajevói utamra, akkor a jó bosnyákok csak kapkodták a fejüket, hogy egy szőke lány meg egy néger fiú kászálódik ki a kabinból. „Ja ovo ne razumem… Ali vi, ali on, kako to?” Eltartott egy ideig, amíg sikerült feldolgozniuk a látványt.

 

– Sorstársnőiddel sosem találkozol az utaidon?

 

– Nyugaton gyakrabban előfordul; azt mondják a fiúk a cégben, hogy ott a nőknek elég lehúzni napi nyolc órát, aztán mehetnek haza a családhoz. Megismertem egy bolgár nőt, húsz éve kamionozik, mégis van férje és négy gyermeke. De mifelénk az ilyesmi nagyon ritka. Egy palicsi lányt, Tímeát most próbálom meggyőzni arról, hogy furgonról váltson át nagy kamionra. Mert kamionban igenis számít a méret. De helló!, ezt is csak az tudja, aki már próbálta.