Egy nap a hatvanéves Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségében

Az Újvidéki Rádió hatvanéves! Lehet-e szó nélkül elmenni egy ilyen évforduló mellett, még ha tudjuk is, hogy a hatvan év alatt voltak sikeres és kevésbé sikeres időszakok, és a kevésbé sikeres időszakok közé valamelyest ezt a mostanit is besorolhatjuk? Persze hogy nem! Az Újvidéki Rádióban méltóképpen meg is ünnepelték az évfordulót, volt könyv- és CD-bemutató, volt találkozó a nyugdíjasokkal, és volt a rádió 60 éves fennállása alkalmából rendezett díszünnepség – amelyen osztottak szakmai díjakat és közéleti személyiségeknek szánt elismeréseket –, és eközben folyamatosan sugározták a rádió éppen aktuális műsorait.

 

Mert így van ez a médiában: ha egy intézmény ünnepel, a munkatársai akkor is dolgoznak.

 

Az Újvidéki Rádióban azóta, hogy 1949. november 29-én először magyarul felhangzott, hogy Rádió Noviszád…, a magyar szerkesztőség immár hatvan éve igyekszik a hallgatók tájékoztatásra, ismeretszerzésre, kultúrára, szórakozásra való igényét kielégíteni. Hogy mindez hogyan történt az elmúlt évtizedek során, abba meghatóan kedves betekintést ad a Hatvan éve szól a rádió című most megjelent kötet, amelynek múlt szerdai bemutatóján Klemm József, az Újvidéki Rádió igazgatóhelyettese a hatvan évvel ezelőtti kezdethez visszanyúlva először magyarul köszöntötte a jelenlevő érdeklődőket. S ha lettek volna jelen befolyásos illetékesek, akár egyfajta felszólításnak is fogadhatták volna a magyar köszöntést és a 60 évet bemutató kötetet, hogy oldják már meg a magyar szerkesztőség létszámhiányának problémáját, javítsanak már a munkakörülményeken és műszaki felszereltségen, de legfőképp: gondoljanak többet az utánpótlás képzésére… Mert, ha belelapozunk a kötetbe – amelyet Papp Imre, a rádió sokévi szerkesztője egyfajta emlékkönyvnek szánt, és amelyet halála után a fia, Papp Gábor József (úgyszintén rádiós és tévés újságíró) fejezett be –, bizony láthatjuk, hogy az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének számos akciója éppen a magyar kultúra ápolását és terjesztését, meg az új újságírógárda kinevelését szolgálta. Színészek, írók, zenészek, énekesek, újságírók kezdték itt a pályafutásukat, s lám, az Aranymikrofon tehetségkutató sorozat kiemelt résztvevői között megtalálom a magam nevét is…

 

– Nekem az Újvidéki Rádió mindent megadott, 1952-ben léptem be ide, tudást és hírnevet itt szereztem, és a vidámműsor által még ma is szerepelek a rádióban – ezt már másnap mondja nekem a rádió nyugdíjasai tiszteletére rendezett ünnepségen Ferenczi Jenő színművész, aki a rádiós hőskor egyik bemondójával, Kovács Józseffel együtt napjainkban is szorgalmas rádióhallgató is egyben.

 

S van is mit hallgatni az Újvidéki Rádió magyar műsorában. Az egyes stúdióban éjjel-nappal megy az adás, éjszakánként több zene, napközben több beszédműsor, a lényeg azonban, hogy aki hallgatni akarja, annak a számára egész nap szól a rádió. Természetesen szólt a múlt csütörtökön is, a jubileumi ünnepségsorozat egyik napján is úgy, mint hétköznapokon általában. Ezen a csütörtöki egynapos rádiós vendégeskedésem során szerzett benyomásaim alapján állíthatom, hogy kemény munka áll az adások mögött. Az újvidéki Ignjat Pavlas 3-as szám alatti székházban éjszaka és kora reggel is a munkára koncentrálnak, hát még napközben, amikor egyik műsor pereg a másik után. Tóth Eszter szerkesztő éppen reggeles volt, s csak mosolyog, hogy még délelőtt is szerkeszti a híreket, meg majd foglalatoskodik a másnapi Szivárvánnyal is. Hiába keresem Kalmár Aranka bemondót, ő ma szabadnapos, viszont a bemondók közül itt van Erős László, őt majd Csík Ferenc váltja… De nekem éppen Aranka kellene, hiszen az éjszakai műsorok kapcsán tudok róla egy érdekes történetet, ezt szeretném, ha megerősítené. Mert milyen is egy éjszakai élő műsor? Van szerkesztője, van bemondója, vannak kiváló zenei szerkesztői és vannak állandó hallgatói. Történt néhány évvel ezelőtt, hogy egy ilyen állandó szabadkai hallgató elsősorban akkor maradt fenn rádiózni, amikor Aranka hangját hallotta az éjféli hírekben. Egy alkalommal aztán eldöntötte: személyesen is megismeri. Amikor éjfélkor meghallotta a kedves hangot, taxit bérelt és egy csokorral Újvidéknek vette az irányt. Meg is érkezett, ám Arankát már nem találta a rádióban, azon az éjszakán az ügyeletes szerkesztő vállalta a hírek felolvasását is… A történetet anekdotaként hallottam, s amikor aznap este találkozom Arankával, ő sem mond róla több részletet, csupán annyit jegyez meg, hogy lám, milyen erős média a rádió, ahol elegendő csak a hang, hogy számon tartsák az emberek.

 

Erről ezen a csütörtökön délelőtt magam is meggyőződök, amikor az egészségügyi mozaik alatt hallom, hogy a hallgatók nevén szólítják Vörös József szerkesztőt, sőt a gyártásvezető Gábor Ildikót is, aki – mielőtt bekapcsolja a hallgatót az élő adásba – néhány szó erejéig megbeszéli a kérdés lényegét. A téma a H1N1 vírus elleni védőoltás, a vendég pedig dr. Csengeri Attila tartományi egészségügyi titkár. Jó hallani, ahogy egy betelefonáló néni a miniszter-vendégnek szegezi a kérdést.

 

– Lemondtam egy belgrádi tanácskozást, hogy itt lehessek a műsorban. Nagyon fontosnak tartom, hogy a vajdasági magyar ember anyanyelvén tájékozódjon a most aktuális védőoltásról és általában az egészségügyi kérdésekről. Amikor csak lehet, élek ezzel a lehetőséggel, és jövök a rádióba – ezt már nekem mondja dr. Csengeri Attila a műsor végeztével, Vörös József pedig hozzáteszi:

 

– Akkor jó ez a műsor, ha érezzük, hogy segítünk az embereknek. Azt tapasztaltam, hogy a magyar orvosok szívesen vesznek részt az egészségügyi mozaikban, az ügyeletes orvosok szakszerűen, egyszersmind közérthetően beszélnek egy-egy egészségügyi problémáról. Vannak, akiket telefonon kapcsolunk az adásba, és az évek folyamán szinte jó ismerősökké váltunk, miközben személyesen még nem is találkoztunk.

 

S bár a kolléga rám szán még egy fél órát, hogy elmondja, miként készíti el a délelőtti adás felvételről történő esti ismétlését, hogyan készül a CHIP tudományos műsor, meg egy-egy tematikus adás, látom, hogy sürgeti az idő. Mert munka közben minden újságíró számára rohan az idő, képletesen és konkrétan is. Jóska kolléga számára az idő képletes múlását az egykori Slágerparti című műsor jelenti:

 

– Azt igazán szerettem. Meg sem mondom, mikor volt, amikor azt a műsort vezettem, viszont még ma is vannak hallgatók, akik emlegetik – mondja, miközben a stúdióból felmegyünk a harmadik emeletre, a szerkesztőségbe. Itt azonnal az idővel való versenyfutás tanúi vagyunk, éppen Molnár Eleonóra siet egy paksamétával lefelé: azonnal kezdődik a Vajdaságon át című műsor, amelyet ma éppen ő szerkeszt. De itt van két társszerkesztő, Battyányi Bosznai Amarilla és Bóka Gitta, ők mondják el, hogyan tartják a napi kapcsolatot a Vajdaság minden tájáról jelentkező tudósítókkal, és milyen aktualitásokkal gazdagítják a többórás műsort. Mindketten szerződéses munkatársak, Amarilla már 14 éve bedolgozó, Gitta pedig a Magyar Szóban történt leépítések és némi várakozás után kapott itt munkát, s a jelek szerint jól érzi magát. Míg beszélgetünk, a szerkesztőségi asztaloknál ülő kollégák szinte fel sem emelik a fejüket, csupán Bába Lúcia, a rádió nyugdíjas újságírója és műsorvezető lép oda hozzám, de ő is arról beszél, hogy a vasárnapi Muzsikaszó élő vezetése mellett milyen anyagokkal segíti a kollégákat. Most éppen a délutáni híradó készül, fordítják a hírügynökségi anyagokat, a munkatársak pedig már az esti híradó bejátszásaival és a másnapi műsorok előkészítésével is foglalatoskodnak. Gallusz László a vasárnapi Faluműsort tervezi, Ternovácz István éppen valamilyen hangfelvételt hallgat le, Hegedűs Erika belefeledkezik a komputer képernyőjébe…

 

– Megy itt a munka! – ezt már Dani Zoltán felelős szerkesztő irodájában mondom, s a válaszként kapott kedves mosolyt követően a tényeket elemezzük: a napi 24 órás műsorhoz viszonyítva nagyon kevés ember dolgozik az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségében.

 

– Volt idő, amikor százon felüli volt a szerkesztőség létszáma. Most 41 állandó munkaviszonyban levő emberünk van, hatan ideiglenes szerződés alapján dolgoznak. Természetesen vannak tudósítóink, külmunkatársaink is, de mindez kevés a 24 órához. Ezért van az, hogy az éjszakai műsor nagy része zene. Emberfeletti erővel gyártjuk a műsorokat, s hiába kértük új emberek felvételét, főleg elutasítás volt a válasz. Az Újvidéki Rádió egészén belül már három éve készül a munkahelyek besorolása, s a vezetőség arra hivatkozott, hogy akkor vesznek fel új embereket, ha meglesz a besorolás. Most már új vezetőség van, besorolás meg nincs. Mi meg nem adjuk a műsorainkat, nem építünk le egy műsort sem, és túlfeszítve bár, de megcsináljuk. Különösen nehéz a dolgunk a nyári szabadságok idején vagy ilyenkor télidőben, amikor sokan mennek betegszabadságra.

 

(S hadd jegyezzem meg, hogy ilyen esetekben bizonyára aranyat ér a nyugdíjas újságírók, szerkesztők segítsége, akiket napjainkban is ott láthatunk a szerkesztőségben és hallgathatunk a rádióban.)

 

Mivel az új emberek alkalmazása az anyagi problémákkal függ össze, nem állhatom meg, hogy ne utaljak arra a 412 dinár 30 parára, amit RTV-előfizetésként minden hónapban feltüntetnek a villanyszámlámon, és amit rendszeresen be is fizetek. Amikor bevezették az előfizetést, azt gondoltam, most legalább jobb lesz a rádiós és tévés kollégáknak, de a jelek szerint tévedtem:

 

– Az RTV-előfizetés Belgrádba megy. A Vajdaságban begyűjtött pénz 70 százalékát vissza kellene kapnunk, de azt nem tudjuk, hogy mennyit gyűjt be Belgrád, azt viszont tudjuk, hogy amit mi Belgrádtól kapunk, az nem elég a rádió fejlesztésére. Az adóinkat 1999-ben lebombázták, azóta sem újították fel őket, a sugárzás nem olyan, hogy jó legyen a vétel. Nyugat-Bácskában, Dél- és Közép-Bánátban az emberek emiatt nem hallgathatják a műsorainkat, viszont fizetik az előfizetést… – sorolja Dani Zoltán, beszélgetésünkre mégsem telepszik rá a reményvesztettség, hiszen komoly tervek vannak:

 

– A belső közvélemény-kutatás szerint a vajdasági magyarok 66 százaléka hallgatja az Újvidéki Rádió magyar műsorát, ezzel az eredménnyel házon belül az élre kerültünk. Tervezni szinte lehetetlen az anyagiak hiánya és új emberek felvételének korlátozása miatt, mégis azt mondjuk, hogy fenntartjuk a jelenlegi műsorainkat, és szeretnénk visszakapni a drámaszerkesztőséget, és mindenekelőtt új gyermekműsorokat akarunk készíteni. Az Újvidéki Rádió magyar adása dicső múltra tekint vissza, és a rádió aranykorában kiváló magyar költők, írók, színészek alkottak itt, akik óriási szellemi tőkét halmoztak fel, amire mi mindannyian építkezhetünk ezekben a nehéz időkben is.

 

Meggyőzően hangzanak a felelős szerkesztő szavai, s a szerkesztőségben tapasztaltak szerint jelenleg nincs is hiány fegyelemben, munkaerkölcsben. A hatvanadik évforduló alkalmából egy fiatal kolléga mégis feladta a leckét: nemcsak az a probléma, hogy kevesen vagyunk, hanem az, hogy az idősebb kollégáknak nincs idejük a fiatalokkal foglalkozni!

 

Pedig ezt a szakmát nem az iskolában tanulják meg az emberek. Az Újvidéki Rádió hatvanéves múltja a legjobb bizonyíték erre.