A

kkor döntöttem el, hogy interjút készítek Jenei Ervinnel, amikor az Újvidéken megrendezett 7. Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencián hallottam őt előadni. Ervin elfoglaltságai miatt a beszélgetésre sokáig nem tudtunk alkalmat keríteni

 

Ervin

 

– Most nem a tanulmányaimmal vagyok elfoglalva, a magyarkanizsai Gyógyfürdőben töltöm a civil katonai szolgálatom napjait; gyakran reggel hattól este hat óráig kísérgetem a vendégeket, lévén ez a feladatom: afféle londiner vagyok. Nem esik nehezemre ez a munka, mert én az életben mindig viszonyítási pontokat próbálok találni. És tudom, hogy a sárban kúszva átesni a kiképzésen nekem sokkal rosszabb időtöltés lenne. Nagyon rosszul viselem az autokratikus viselkedésmódot, amikor folyton felszólító módban szólnak hozzám. Márpedig a katonaság erről szól, ott a tiszt nem fog megkérni, hogy legyek szíves, tegyek meg a kedvéért ezt vagy azt, ne adj’ isten, öljek meg valakit. Ilyet persze akkor sem tennék, ha szépen kérnek. De a természetközeli élmények sem vonzanak, amióta egy kirándulás alkalmával hatalmas zivatar tört a táborunkra, csattogtak a villámok, és egész éjjel vízben aludtunk. Én felfáztam, féltem, minden bajom volt, ráadásul szénanáthás vagyok és szemüveges. Azt hiszem, a katonaság ténylegnem az én világom…

 

– Amikor interjúra invitáltalak, szabadkoztál, hogy vannak nálad érdemesebb személyek is, akik tollvégre kaphatók. Főként tanárokat, tudósokat említettél. Te kizárólag a tudomány világában érzed magad otthon?

 

– Nem föltétlenül, szeretem ugyanis, ha a tudományos, elméleti felfedezések a gyakorlatba is átültethetőek. A példaképeim pedig egyszerűen azok az emberek, akiktől tanulni tudok; például Gábrity Molnár Irén tanárnő a szabadkai közgazdasági karról, aki egyben a mentorom is, vagy Szlávity Ágnes, aki szintén többet ért el, min én, mivel többet és keményebben dolgozott.Ők mindketten olyan személyek, akikre angolul azt mondanánk, hogy „hard working person”.

 

– És magyarul mit mondanánk?

 

– Dolgozik, mint a néger. Szerbül pedig: „radi k’o konj”. Egyik sem túl megtisztelő, azt hiszem. Pedig az angolszász kontextusban, tehát eredetiben a jelentés inkább az lenne, hogy olyan személy, aki várost épít a hegy tetején.

 

– Az építő jellegű munka szerinted a cél, a legfőbb emberi teljesítmény?

 

– Az én világomban igen. Csakis munkával lehet értéket teremteni. Nem a céltalanul robotoló, munkamániás személyeket tisztelem azonban, hanem azokat, aki konstruktív elemei tudnak lenni a közösségnek.

 

– Te miként igyekszel megfelelni saját elvárásaidnak?

 

– Mind ez ideig főként tanulással, de persze elvállalok egyéb feladatokat is, tűzök ki magam elé célokat, amiket próbálok teljesíteni.

 

A határon és az iskolapadban

 

– Ezekre a célokra még kitérünk, egyelőre azonban időzzünk el az iskolapadban. Úgy tudom, egyetemiéveid alatt számos tudományos publikációd jelent meg, de már a középiskolát is színkitűnővel fejezted be. Ezeket az eredményeket az általad már említett áldozatos munkával érted el, vagy úgy látod, hogy a sikerre inkább születni kell?

 

– Én biztosan nem arra születtem, hogy kiemelkedőt alkossak. Illetve, ha egészen a kezdetekig akarok visszamenni, akkor el kell mondanom, hogy egészségesen láttam meg a napvilágot, talán négyéves lehettem azonban, amikor megtámadott egy kutya. A poszttraumatikus stressz következtében elkezdtem dadogni, majd odáig fajult az állapotom, hogy végül már nem beszéltem, és megszakítottam a kapcsolatot a környezetemmel. Úgy volt, hogy beraknak gyógypedagógiára, mert itthon az orvosok azt mondták a szüleimnek, hogy számomra nincs esély a javulásra. Béküljünk ki a helyzettel, és kész.

 

– Úgy tűnik, a szüleid nem békültek ki a diagnózissal.

 

– Valóban nem, de nekem mindent elölről kellett kezdenem. Az egész gyerekkoromból legjobban az országhatár képe és hangulata maradt meg bennem emlékként, az állandó várakozások színhelye. Néha kétnaponként is Szegedre kellett átjárni, ahol egy fiatal és nagyon ambiciózus gyógypedagógus irányításával, több orvos bevonásával a gyó-gyulás útjára léptem. Hétéves lehettem, amikor újra megtanultam beszélni. De azokban az években, amikor elfordultam a világtól, feltett célom volt, hogy egyszer még közönség előtt fogok szavalni. Ez végül hetedik osztályban, egy karácsonyi ünnepség alkalmával valósult meg.

 

– A teljesítményed előtt le a kalappal. Az élmény azonban nem ragadott magával, legalábbis nem eveztél a költészet vizeire…

 

– Pedig nagyon szerettem, a mai napig szeretek olvasni. Ez az én bajom: túl sok minden köti le egyszerre a figyelmem. Hetedikben például a kémia iránt rajongtam, de a történelem is nagyon érdekelt. Végül mindkét tárgyból kijutottam egy országos versenyre, és akkor döntöttem el, hogy amelyikből jobban teljesítek, azt az utat választom. Végül gimnáziumba iratkoztam, ahol további versenyeken is részt vettem, egyebek mellett a Szellemi öttusán Kaposvárott.

 

– Nem tudom, mennyire következik mindebből, hogy felsőfokú tanulmányaidat a szabadkai Közgazdasági Egyetemen folytattad…

 

– Nem is ott folytattam: visszatérve a reáltudományokhoz, a gimnázium elvégzése után a villamosságmérnökire iratkoztam. Azt hiszem, bizonyítani akartam önmagam előtt, hogy a gyengébb oldalamat is fejleszteni tudom. Ekkor még, sajnos, nem ismertem a cégmenedzsment világában gyakran hangoztatott bölcsességet, miszerint ismerjük meg önmagunkat, majd építsünk az erősségünkre, és próbáljuk tompítani a gyengéinket. De én ezt akkor nem így gondoltam, és az önfejűségemért majdnem nagy árat fizettem. Lépésről lépésre rájöttem, hogy belőlem sosem lesz jó mérnök, és ez a felismerés nagyon megviselt. Valóságos szellemi és fizikai leépülés lett rajtam úrrá. Most 86 kilót nyomok, akkor 77 voltam. Rendszeresen megbetegedtem, egyre rosszabb állapotba, valóságos gödörbe kerültem.

 

Szűkül az ügyeskedők mozgástere

 

– Valahogy csak sikerült a gödörből kimásznod.

 

– Úgy mondják, hogy ahol a Jóistenbecsuk egy ajtót, ott biztosan kinyit egy ablakot. Én ugyan nem adtam fel a villamosságmérnökit, de mellette, mintegy párhuzamosan megtaláltam azt az utat, amin igazán tudok haladni. Az új lehetőséget számomra a szabadkai Közgazdasági Egyetem jelentette, ahol mára lehallgattam az összes tantárgyat. Közben pedig felfedeztem a Human Resource Management világát. Azóta hét publikációm jelent meg a témában, és tagja vagyok a Humán Szakemberek Országos Szövetségének Magyarországon.

 

– Itt magyarázat szükségeltetik…

 

– A humánerőforrás-menedzsment tulajdonképpen azt vizsgálja, hogy egy cégen vagy szervezeten belül az alkalmazottakat hogyan tudjuk olyan módon motiválni, hogy abból a cégnek is haszna legyen, meg nekik is. Tulajdonképpen egy érdekközösség kialakítása a cél. Én a legtöbb munkámban az itthoni munkaerőpiac működését vizsgáltam, hogy milyenek Vajdaságban a törvényszerűségei.

 

– A VMTDK-n előadott dolgozatod is ebbe a témakörbe tartozik. Akkor a vajdasági pályakezdő diplomások munkába állási modelljéről beszéltél. Ha jól emlékszem, a kérdőíves felméréseid azt mutatták, hogy tervszerűségnek nem sok nyomát fedezhetjük fel az iskolapadból a munkahelyig vezető úton, annál nagyobb szerepe van azonban a jó kapcsolatoknak és a jó szerencsének.

 

– Így van, munkavállalói téren a frontális keresés a jellemző. Vagyis megpályázunk minden lehetőséget, aztán majd csak felvesznek valahova. Jobbik esetben.

 

– Nem tűnik olykor értelmetlen célkitűzésnek a nyugati modelleket az itthoni viszonyokon megróbálni tettenérni?

 

– Valóban, egy nemrégiben Pécsett megtartott konferenciának is az volt a témája, hogy az üzleti munkahelyi kultúra bizony nem mozog együtt a tőkével. Vagyis, ha Londonból átköltözik egy cég Belgrádba, vagy Stuttgartból Szabadkára, akkor a legnehezebb áttelepíteni a munkahelyi szokásokat. Itt nagyon másmilyen az embereknek a munkához való viszonyulása.

 

– Miben látod a különbséget?

 

– Nyugaton pl. önállóbbak az alkalmazottak, nálunk a kezdeményezőkészség nem sok mindenkire jellemző. Nem szeretnék kategorikus lenni, de a mi kultúránkban nagyon alacsony szinten van szerintem a munka becsülete. Ez talán a térség történelméből adódik. Nálunk a kapitalizmushoz kötődő társadalmi struktúrának nincsen múltja, a második világháborút megelőző mintegy hatvan év kevés volt ahhoz, hogy kialakuljon ez a hagyomány. Aztán a szocializmusban azt látták az emberek, hogy kevés munkából is viszonylag jól meg lehet élni, a háborús években pedig azt, hogy munkából nem lehet megélni. Csak az ügyeskedésből. Sokan találták meg a maguk boldogulását abban a szürke zónában, ami a törvényes és a törvénytelen között helyezkedik el. Akik ilyen értelemben ügyesek voltak, azok ma dzsipet hajtanak és gondtalanul kávéznak.

 

– Ez valóban így van. Miért hinnénk tehát a munka üdvözítő hatásában?

 

– Mert bizonyos társadalmi-politikai körök, az ún. tycoonok elkeseredett szembeszegülése ellenére már most beindult egy folyamat, aminek következtében beszűkül ezeknek az ügyeskedőknek a mozgástere. A szürke zónából egyértelműen fekete lesz, és a zavarosban halászóknak dönteniük kell: vagy bűnözők lesznek, vagy elfogadják a piacgazdaság szabályait. Ezeket a szabályokat Brüsszel politikai nyomása mellett a gazdasági szféra, tehát az IMF és a Világbank fogja elsősorban betartatni, mert a hitelező szereti nyomon követni az általa átutalt pénzek útját. És ehhez tisztán kell látnia.

 

Másrészt azt sem árt tudni, hogy az állam gondoskodása, amiben hazánkban a mai napig a legtöbben bíznak, meg fog szűnni. Magunkra leszünk utalva, és aki erre a helyzetre nem készül fel, az nagyon rosszul fog járni.

 

Személy szerint

 

– Személy szerint miként próbálsz jól járni?

 

– Voltam állásinterjún egy kanizsai cégnél, abban maradtunk, hogy a katonaság leszolgálása után jelentkezem náluk. Bízom benne, hogy minden rendben lesz, és a marketingszakosztályon fogok dolgozni mint piackutató.

 

– A külföldi érvényesülés lehetősége megfordult már a fejedben?

 

– Csak átmenetileg tartom elképzelhetőnek; tapasztalatszerzésre nagyon hasznos elmenni olyan helyekre, mondjuk, Németországba, ahol a valóságban működik mindaz, amiről én a könyvekből tanulok. De ha elmennék, visszajönnék, mivel én a szülőföldet a sors részének tekintem.

 

– Említetted, hogy vannak elfoglaltságaid az egyetemi kötelezettségeken kívül…

 

– Régen kick-boxoltam. Meglehetősen fura alakokkal jártam edzésre, de mivel puhánynak tartottam magam, ezért kíváncsi voltam, hogy egy küzdősportban is helyt tudok-e állni. Végül megszereztem a sárga övet. Aztán, amikor beiratkoztam a közgazdaságira, akkor nagyon bizonyítani akartam, az alvásidőn kívül minden percemet kitöltöttem kötelezettségekkel. Most érkeztem el oda, hogy egy kicsit hátra tudok dőlni. Nagyon szeretek olvasni, szeretem a politológiát, követem a médiát, imádom, amikor egy jó riporter beszélget valakivel az élet dolgairól. Juszt László riportjait például mindig figyelemmel követem. Három évvel azelőtt pedig elfogadtam egy meghívást, és tagja lettem egy civil szervezetnek. A Rotoract a Rotary International ifjúsági szervezete.

 

– Úgy tudom, meglehetősen nehéz bekerülni ebbe a klubba.

 

– Nos, korántsem annyira, mint a felnőttek társaságába, de a fiatalok közé is bizonyára azokat fogadják be, akikben ott rejlik a továbblépés lehetősége. Egy Rotary-tagnak ugyanis tevékenyen részt kell vennie a szervezet munkájában, amely főként jótékonykodásból áll. Csapatjátékosnak kell tehát lenni, olyan embernek, akire szüksége van a közösségnek. Vannak persze feltételek, amiket teljesíteni kell. A makulátlan előélet magától értetődő, akárcsak az, hogy az illetőnek legyen egy biztos anyagi háttere. Az is előnynek számít, ha van feleségünk, továbbá néhány önálló gondolat a fejünkben.

 

– Te ezeknek a feltételeknek a teljesítésével hogyan állsz?

 

– Az anyagi stabilitás megteremtése még várat magára, a borravaló, amit jelenleg a fürdőben kapok, nem igazán tesz alkalmassá a jótékonykodásra (nevet). Feleségem nincs, de egy napon szeretnék családot alapítani. Egyelőre azonban fiatalnak érzem magam (nevet).

 

– Egyéb, a jövőre vonatkozó terveidről mit érdemes tudnia az olvasónak?

 

– A politika az, ami jelenleg egy nagy kérdőjel a számomra. Politikusként bizonyára hatékonyabban tudnám szolgálni a közösséget. Talán lenne is hozzá érzékem. Tagja vagyok a Rákóczi Szövetségnek, mely szervezet a Magyar Koalíció kanizsai eleme; egyik összejövetelünkön parlamenti vitát szimuláltunk, és a felszólalások után kaptam olyan visszajelzéseket, hogy én érveltem a legmeggyőzőbben. Történetesen az Európai Unió ellen.

 

– Meggyőződésből?

 

– Ó, dehogy. Meggyőződésem, hogy Szerbiának az EU-ban a helye.